|
|
|
2009-02-14 21:00:31, szombat
|
| |
| |
Magyarországon a csendőrséget 100 éven belül három ízben állították fel: 1849-ben, 1881-ben, valamint 1919-ben, és három ízben szüntették meg: 1867-ben, 1919-ben és 1945-ben. A megszűntetés oka mindhárom alkalommal deklaráltan nem szakmai, hanem politikai volt.
A csendőrség francia eredetű intézmény. A testület neve eredetileg ,,Maréchaussée" volt. A XIII. században a francia királyok hoztak létre a hadra kelt sereg kötelékében olyan alakulatokat, amelyek hivatása a katonák által elkövetett bűncselekmények (tipikusan fosztogatás, erőszakosság, gyilkosság, gyújtogatás stb.) megelőzése és felderítése volt. Mivel a testület jól működött, a hatáskörét fokozatosan kiterjesztették a haderőre békeidőben is, majd a hadműveleti területek polgári lakosságára, végül pedig — lakossági kezdeményezésre — a Francia Királyság teljes területén az egész polgári lakosságra is.
A Nagy Francia Forradalom előtt 1778-ban kapta meg a szervezet a csendőrség (gendarmerie) elnevezést. A forradalom ugyan — az államszervezet más részeihez hasonlóan — a csendőrséget is megszüntette, azonban a testületet Bonaparte NAPÓLEON visszaállította. A napóleoni császárság vonzáskörébe tartozó országokban a francia közigazgatást — annak részeként pedig a csendőrség intézményét is — átvették. Így tettek az észak-itáliai Lombardiában is, amely a Habsburg fennhatóság alól kikerülve a Francia Császárság befolyása alá került. Bonaparte NAPÓLEON bukását követően Lombardia visszakerült a Habsburgokhoz, akik a csendőrség szervezetét — mint a rend fenntartásának hatékony intézményét — továbbra is fenntartották. A lombardiai csendőrség vált az első magyarországi csendőrszervezet mintájává.
Az 1848-49-es magyar forradalmat és szabadságharcot a Habsburgok az orosz cár segítségével vérbe fojtották. A jogeljátszás vádjának címén (nevezetesen az a nép, amely felkel a törvényes uralkodója ellen, elveszti jogát az önálló nemzeti és állami létre) a magyar államot megszűntették, területét tartományokra osztva beolvasztották Ausztriába. A magyar nyelv és kultúra gyakorlását betiltották, a német nyelvet pedig kötelezővé tették. A magyar nép azonban — nem lévén realitása a fegyveres ellenállásnak — az úgynevezett passzív rezisztencia fegyveréhez nyúlt. Ennek az lett a következménye, hogy az elnyomatásukat oly drágává tették, amelybe lényegében belerokkant a Habsburg birodalom. A Habsburgok bankára a Rotschild-ház volt, amely a XIX. század hatvanas éveire már visszafogta a kölcsöneit, mert egyre kevésbé látta jó befektetésnek a neoabszolutista Habsburg birodalmat.
Ez a neoabszolutista állam vezette be először a csendőrség intézményét Magyarország területén. Ebből fakadóan — mint az elnyomó államapparátus részét — a császári csendőrséget a lakósság utálata övezte, annak ellenére, hogy a rend fenntartása terén hatékonynak bizonyult. A Habsburg adminisztráció nem csak a bűnözők, hanem a hazafiak ellen is felhasználta a csendőrség szervezetét, amely a lakosság körében megszilárdította a szervezet elleni unszimpátiát.
A Habsburg-csendőrség felállítását megelőzően — a XIX. század első felében — magyar kezdeményezés is létrejött a csendőrség magyarországi kialakítása érdekében. A főrendi ház tagjai gyűjtésbe fogtak a magyar csendőrség létrehozásáért. Akkor azonban az uralkodó még nem szimpatizált a gondolattal. A szervezet létrehozásához szükséges anyagi és jogi támogatást nem biztosította a kezdeményezés számára, ezért az elenyészett.
Mivel a XIX. század hatvanas éveinek a közepére nyilvánvalóvá vált, hogy a neoabszolutizmus államalakulata nem tartható fenn — amelyet megerősített a Habsburg birodalom solferino-i (1859. június 24.) és königgrätz-i (1866.július 3.) veresége is — az uralkodó ház és a magyar nemzet képviselői között megindultak a tárgyalások. A magyar nép érdeke is a tárgyalás volt, mivel a neoabszolutizmus körülményei között egyre nehezebb helyzetbe került a nemzet.
A Habsburg-magyar tárgyalások eredményeként jött létre a kiegyezés, amely a neoabszolutista Habsburg birodalmat dualista alkotmányos monarchiává alakította. Az új államalakulat tulajdonképpen kettős nevet kapott: Osztrák-Magyar Birodalom = Österreichisch-Ungarisches Reich, illetve Osztrák-Magyar Monarchia = Österreichisch-Ungarische Monarchie. Az Osztrák-Magyar Birodalom elnevezés a dualizmus Habsburg felfogását tükrözte, amelynek az volt a lényege, hogy egy birodalom két felében bizonyos ügyeket önállóan intéznek. A magyar felfogás lényege pedig az volt, hogy két önálló ország, nevezetesen az Osztrák Császárság és a Magyar Királyság, bizonyos ügyeit közösen intézi. A gyakorlatban a magyar felfogás érvényesült és az államalakulat elnevezése tekintetében is az Osztrák-Magyar Monarchia elnevezés vált általánossá.
Az Osztrák-Magyar Monarchiában lényegében az alkotmány szerepét töltötte be a kiegyezési törvény. Magyar nyelven a corpus jurisba 1867/XII.tc.-ként, német nyelven pedig a Reichsgesetzblatt-ba 1867.Nr.146.-ként került be.
A kiegyezési törvény megjelölte a négy közös érdekeltségű területet: 1. az uralkodói udvartartás, 2. a Pragmatica Sanctio-ból származó közös ügyek (külügy, hadügy és az ezek finanszírozását szolgáló pénzügy), 3. hitelügy, 4. a vám-és kereskedelmi szövetség. E mellett megállapította azokat a közös érdekeltségű viszonyokat, amelyekben fennállt az összehangolás érdekeltsége, de megállapodás hiányában az önálló intézkedés jogosultsága is. Ezeket nevezték nem közös, de egyetértőleg intézendő ügyeknek. Ide tartozott a hajózás, postaügyek és a pénzrendszer. (Érdekesen alakult például a pénzrendszer ügye. A papírpénz egységes volt, melynek az egyik felét Bécsben német felirattal, a másik felét pedig Budapesten magyar felirattal nyomták. Váltópénz azonban kétféle létezett. A magyar váltópénzt a Magyar Királyságban, az osztrák váltópénzt pedig az Osztrák Császárságban állították elő.)
A közigazgatás és annak részeként a rendvédelem nem tartozott a közös érdekeltségű viszonyok, illetve a nem közös de egyetértőleg intézendő ügyek csoportjába. A közigazgatás a két társország belügyét alkotta. A Magyar Királyságban és az Osztrák Császárságban a rendvédelmet önállóan szervezték.
A kiegyezést követően a Magyar Királyság területén a neoabszolutista állam valamennyi szervezetét feloszlatták. Voltak azonban olyan szervezetek — mint például a vámhivatalok — amelyeket azon nyomban létre is hoztak és a régi munkatársak többségét is átvették. A csendőrség nem tartozott ezen testületek közé. A magyar Szentkorona alá tarozó területek közül csupán Erdélyben és Horvátországban maradt fenn egy-egy császári csendőr ezred. Horvátországban a horvát autonómia tette ezt lehetővé. Erdélyben pedig elsőrendű birodalmi biztonsági érdek volt a csendőr ezred további működtetése, mivel egy esetleges fegyveres konfliktus esetén hadműveleti területnek tekintették a térséget. A hadműveleti területen pedig létfontosságú volt a megfelelő közbiztonság szavatolása, amelyre ebben az időben más szervezet nem volt alkalmas.
Az erdélyi csendőr ezred léte azonban nem állt összhangban a kiegyezési alaptörvényben foglaltakkal, mivel az a közbiztonságot — mint a közigazgatás részét — a két társország belügyének tekintette. Ezért 1876-ban az Osztrák-Magyar Monarchia közös hadseregének területileg illetékes hadtest-parancsnoksága az erdélyi csendőr ezredet átadta a Magyar Királyi Honvédségnek.
Ott ahol a Magyar Királyságban a kiegyezés nyomán a csendőrcsapatokat feloszlatták, a testület tagjai semmilyen retorzióban vagy hátrányos megkülönböztetésben nem részesültek. Nyugdíjukról vagy végkielégítésükről az osztrák állam gondoskodott. Az Osztrák-Magyar Monarchia területén bárhol letelepedhettek. A felállításra kerülő magyar rendvédelmi testületek azonban őket nem vették át.
A kiegyezés utáni rendvédelmet kezdetben csendőrség nélkül képzelték el, alapvetően az osztrák csendőrség dicstelen magyarországi tevékenysége miatt. Viszonylag gyorsan kiderült azonban, hogy csupán rendőrségek — karöltve más rendvédelmi szervezetekkel — nem képesek a polgári fejlődéshez szükséges közbiztonság létrehozására és fenntartására.
Tisza Kálmán — 1830-1902 (A XIX. század második felében a magyar politikai élet egyik vezéralakja. A Szabadelvű Párt alapító elnöke, belügyminiszter: 1875.III.2. - 1878.X.11., miniszterelnök: 1875.X.20. - 1890.III.13., pénzügyminiszter: 1878.X.11. - 1890.III.13., belügyminiszter: 1878.XII.5. - 1887.II.11., a király személye körüli miniszter: 1879.VII.11. - 1879.IX.25., pénzügyminiszter: 1887.II.11. - 1889.IV.9., az ezeréves Magyarország fennállás alkalmából rendezett ünnepségsorozat királyi biztosa: 1896.VI.5. - 1896.VI.8.) — tűzte zászlójára a csendőrség szervezete visszaállításának gondolatát. Tisza azonban már a demokratikus úton választott magyar kormány alárendeltségében és a törvényes rend keretei között működő szervezetet kívánt létrehozni. Tisza kezdetben az államapparátuson belül fogadtatta el a csendőrség intézményének reorganizálására irányuló álláspontját, ennek nyomán pedig a kormány javaslata gyanánt a törvényhozó testület elé terjesztette a szervezet létrehozását tartalmazó indítványát.
A magyar országgyűlés az 1881/II.tc. ,,a csendőrség legénységi állománynak a kiegészítéséről" és az 1881/III.tc. ,,a közbiztonsági szolgálat szervezéséről" címmel fogadta el a Magyar Királyi Csendőrség felállítására vonatkozó törvényeket. Az uralkodó a törvényeket 1881. február 14-én szentesítette (1936-tól ez a dátum vált az évente megünnepelt Csendőrnappá). A szentesítés lényegében a mai fogalmaink szerinti hatálybalépést jelentett. Az Osztrák-Magyar Monarchia mindkét társországában, az Osztrák Császárságban és a Magyar Királyságban is, a legmagasabb közjogi méltóság az államfő volt. Mindkét társországnak külön államfői tisztsége volt, Ausztriában a császár, Magyarországon a király. Az Osztrák-Magyar Monarchiának nem volt közös államfője, de az osztrák császári és a magyar királyi közjogi legfelsőbb tisztségeket egyazon személy töltötte be: a Habsburg-ház feje, Ferenc József, aki egyszerre volt osztrák császár és magyar király. A magyar ügyekbe az osztrák császárnak, az osztrák ügyekbe a magyar királynak nem volt beleszólása. A magyar ügyekkel Ferenc József, mint magyar király foglalkozhatott. Királyi minőségében szentesítette Magyarország törvényeit.
A Magyar Királyi Csendőrségnek a történelmi Magyarország területére kiterjedő kiépítése három évet vett igénybe. A folyamat kiinduló bázisa az erdélyi csendőrség volt, amely a Magyar Királyi Csendőrség struktúrájába önálló csendőrkerületként tagozódott be. Mivel a csendőrök személyükben katonának minősültek, a személyi kérdések a honvédelmi tárca hatáskörébe tartoztak. A csendőrök katonai rangokat viseltek és a testületen belüli függelmi viszonyok is katonaiak voltak. A szervezet azonban a szakmai felügyelet és az anyagi ellátás, valamint minden más téren a belügyi tárca alá tartozott, mint magyar rendvédelmi testület.
A Magyar Királyi Csendőrség működési területe a vidék volt. A városok közigazgatási területére nem terjedt ki a testület fennhatósága. A szervezet működési időszakában az ország területének és lakosságának döntő többsége a ,,vidék" fogalom körébe tartozott. A csendőrség eredményes tevékenysége nyomán a XIX. század utolsó évtizedére a magyar vidék közbiztonsági állapotai felzárkóztak Nyugat-Európa legbiztonságosabbnak tartott térségeihez.
1919-ben, a vesztes háború körülményeit felhasználva, a magyarországi kommunisták — a szociáldemokraták segítségével — puccs útján magukhoz ragadták az államhatalmat. Ekkor szüntették meg másodszor Magyarországon a csendőrséget. A kommunista párt által irányított erők kikiáltották a Tanácsköztársaságot, a régi államalakulatot és az érvényben lévő törvényeket hatályon kívül helyezték. A Tanácsköztársaságon belül a rend fenntartására az úgynevezett Vörös Őrséget hozták létre egyetlen rendvédelmi szervezetként, amely a kommunista párt vezetőinek a személyes irányítása alatt állt.
A korábbi rendvédelmi testületek tagjait nem kényszerítették arra, hogy az új szervezetbe belépjenek. Egyszerűen a Vörös Őrség tagjának tekintették a régi rendvédelmi testületek mindazon tagjait, akik nem tiltakoztak a Vörös Őrségbe való besorolásuk ellen. A régi rendvédelmi testületek tagjai közül aki akart szabadon távozhatott. A csendőrök döntő többsége azonban nem tiltakozott. A kommunista puccs színterei ugyanis elsősorban a közigazgatási centrumokat magukba foglaló városok voltak. Itt zajlottak le az események. Vidékre nehezen jutottak el a hírek. Ami eljutott, azt sem értették az ott élők, csak részlegesen. Az emberek, így a csendőrök többsége sem volt tisztában azzal, hogy mi is az a kommunizmus. Egyébként pedig a csendőrök nem értettek máshoz, mint a rendfenntartáshoz, amit továbbra is hűségesen végeztek. Állásuk elvesztése esetén személyük és családjuk egzisztenciája is veszélybe került volna.
A Tanácsköztársaság 133 napos fenállása során a vidék rendfenntartásában egyébként sem történtek mélyreható változások. A Tanácsköztársaság vezetőinek ezen időszak alatt csupán arra futotta az idejükből, hogy a vezetőposztokon lévő rendvédelmi szakemberek helyére munkásokat és földműveseket állítsanak. Ezek az emberek az eredeti foglalkozásukban megbecsült szakemberek voltak ugyan és kommunistának sem mondhatók, mivel jóval kevesebb volt a kommunista párt tagsága, mint ahány vezető helyre munkásokat és parasztokat helyeztek, de a baj az volt, hogy a frissen kinevezetteknek fogalmuk sem volt arról, hogy mit kell tenniük. A rendvédelem területén teljesen tudatlanok és tapasztalanok voltak. A Tanácsköztársaság azonban a régi szakembereket sem bocsátotta el. Számukra valamilyen adminisztratív jellegű munkakört biztosítottak, ahol távoltartották őket a vezetéstől.
A Tanácsköztársaság 133 napja alatt tehát a csendőrök döntő többsége bár vörös őrként, de a megszokott módon tette a dolgát. Az új rend hatásai csak igen lassan és csak részlegesen értek el hozzájuk. Az a körülmény, hogy a volt csendőrök döntő többsége a helyén maradt, nyilvánvalóan közrejátszott abban, hogy vidéken kevésbé lehetett érzékelni a változásokat. A Tanácsköztársaság ugyan hatálytalanította a magyar törvényeket, a helyükbe azonban nem hoztak létre újakat, legfeljebb néhány rendeletet bocsátottak ki. Ilyen körülmények között a rendfenntartók ,,természetes igazságérzetére" volt bízva a rend védelme.
A Vörös Őrség azonban nem csupán a megmaradt régi rendvédelmi szakemberekből, valamint munkásokból és parasztokból állt. A testület egy kis hányada terroralakulatként működött. Ebben a részben régi rendvédelmi szakemberek nem, kizárólag a Tanácsköztársaság hívei kaptak helyet. Az úgynevezett Lenin-fiúk és Cserni-különítmény fegyveres erőszakkal nyomták el a Tanácsköztársaság ellen fellépőket és a fegyveres ellenállókat. A Lenin fiúk és a Cserni-különítmény nem csupán leverték az ellenállókat, hanem ítéletet is hoztak, az elítélteket pedig ki is végezték. Ez a fajta megoldás ellentétben állt a magyar hagyományokkal és kiváltotta a lakosság rosszallását. Magyarországon ugyanis ilyen megoldást még háború idején sem alkalmaztak. A kivételes hatalomról szóló 1912/LXXXIII.tc. ugyanis a háború időszakára vonatkozó kivételes hatalmat nem a haderő, hanem a civil közigazgatás kezébe helyezte. A hadműveleti területen ugyan a kivételes hatalmat a haderő gyakorolta, azonban a katonai igazságszolgáltatási szervek ítélete nélkül senkinek az életét nem lehetett kioltani.
A Vörös Őrség Lenin-fiúk részlege és a Cserni-különítmény fellépett a potenciális ellenállók ellen is. A Tanácsköztársaság kikiálltását megelőzően — karhatalmi feladatok ellátása céljából — a Duna-Tisza közén zászlóalj nagyságú csendőrségi koncentrációt hozott létre a magyar állam vezetése. Ezen összevont csendőri erőn a Lenin-fiúk az éj leple alatt rajtaütöttek és lefegyverezték. A zászlóalj személyi állományát pedig fokozatosan szélnek eresztették.
Tragikusabb sorsa jutottak a testület vezető tisztjei. Fery Oszkár altábornagyot, valamint Meninka János és Borhy Sándor csendőr alezredeseket a lakásukról hurcolták el. Ezt követően pedig semmit sem lehetett tudni róluk. A Tanácsköztársaság veresége után a fővárosi rendőrség derítette ki, hogy a három csendőrtisztet a Cserni-különítmény számára lefoglalt mozdony utcai tanítónőképző intézmény épületébe szállították, ahol a pincében rohamkésekkel agyonszurkálták őket, majd holttesteiket az éj leple alatt a Dunába dobták. A Magyar Királyi Csendőrség létszáma ekkor mintegy 12 000 fő volt. A proletárdiktatúra időszakában különböző körülmények között kivégeztek egy altábornagyot, hat alezredest, egy századost, egy főhadnagyot, hat tiszthelyettest (ebben az időben a tiszthelyettes konkrét rang volt, nem pedig egy rangcsoport gyűjtőneve), négy járásőrmestert, tizenegy őrmestert és egy ,,csendőrt".
Fery Oszkár, Meninka János és Borhy Sándor csendőrtisztek bestiális meggyilkolása emlékére a Mozdony utcát átkeresztelték Fery Oszkár utcára a Tanácsköztársaság bukása után. 1945. után azonban a németek elleni ellenállásban meghalt Kiss János altábornagy nevére keresztelték át az utcát, amely nevet ma is viseli.
A Tanácsköztársaság vereségét követően a kormányok hatálytalanították annak rendeleteit és visszaállították a korábbi közigazgatást, törvényeket és jogrendet, így a Magyar Királyi Csendőrséget is. A Tanácsköztársaság után reorganizálódó magyar állam csendőrségének a kötelékébe mindenkit visszavettek a régi csendőrök közül függetlenül attól, hogy a Vörös Őrségben is teljesítettek-e szolgálatot vagy sem. A testület ismét komoly eredményeket ért el a közrend megszilárdítása és fenntartása terén. Az első világháború előtti időszakhoz hasonlóan a szervezet bűnfelderítési mutatói 80 és 90+ % között mozogtak.
Magyarország területén a csendőrség harmadik feloszlatására 1945-ben került sor a szovjet megszállás nyomán. A törvénnyel létrehozott testületet a magyar kormány illegálisan egy rendelettel oszlatta fel, nyilvánvalóan a megszálló hatalom elvárásainak megfelelően. Magyarország szuverenitása ekkor ugyanis korlátozott volt. 1945. május 10-én kelt a magyarországi csendőrséget harmadízben feloszlató 1690/1945. Me. rendelet, amelyet az Ideiglenes Nemzeti Kormány közellátási minisztereként az a Faraghó Gábor is aláírta, aki egy évvel korábban a Magyar Királyi Csendőrség felügyelője volt.
A két világháború közötti Magyar Királyi Csendőrség történetéről szóló könyvében Kaiser Ferenc — idézve a testületet feloszlató rendeletet — így ír: ,,1 § (1) A m.kir. csendőrség a múlt népellenes kormányait feltétlen engedelmességgel kiszolgálta, a magyar demokratikus mozgalmakat kíméletlen eszközökkel megsemmisíteni törekedett és a magyar parasztság és a magyar munkásság ellen megszámlálhatatlan erőszakot követett el, ezért a magyar nép egységes ítéletének végrehajtása képpen az Ideiglenes Nemzeti Kormány megállapítja a magyar csendőrségnek mint testületnek a felelősségét és intézményét megszünteti, szervezetét feloszlatja. (2) Mindazok a személyek, akik a csendőrség szolgálatában állottak, szolgálatukból elbocsájtatnak. (3) A volt csendőrségi személyeknek és hozzátartozóiknak illetmény, nyugdíj és kegydíj igénye megszűnik,..." A 3. pont alól csak az ,,igazoltak" és hozzátartozóik, illetve az 1939. szeptember 1-je előtt elhaltak hozzátartozói nyertek felmentést. A rendelet 2. §-a foglalkozott a csendőrök igazoltatásával. Az nyerhetett igazolást, aki bizonyítani tudta, hogy: 1. Németellenes ellenállási mozgalmakban személyesen részt vett; 2. A Horthy-rendszer kormányainak rendeleteivel, intézkedéseivel, utasításaival tudatosan, vagy szolgálati mulasztásból szembeszegült; 3. Segítséget nyújtott demokratikus szervezkedéseknek vagy azokban részt vevő személyeknek....
A csendőrséget kollektíven, testületileg ítélték el. Teljes állományát leszerelték, a volt csendőrök nyugdíját is megvonták, köztük olyan emberek százaiét is, akik már a második világháború alatt sem teljesítettek aktív szolgálatot.
Minden egykori csendőr köteles volt megjelenni különleges igazoló bizottságok előtt, amelyek tagjait azok a pártok és szervezetek delegálták (FKGP, KMP, MSZDP, NPP, és a szakszervezetek), amelyek a Horthy-korszak politikai ellenfeleiként ugyancsak magukon érezhették a testület által elkövetett ,,megszámlálhatatlan erőszakot". Ezek után egyáltalán nem volt meglepő, hogy a testület tagjainak több mint 90%-át nem igazolták, hiszen az igazolás feltételeinek nem feleltek, sőt nem is felelhettek meg. Amennyiben ugyanis valaki bármely pont alapján eleget tett a megkövetelt kritériumnak, az nagy valószínűséggel még 1945. előtt le is bukott és azonnal eltávolították a csendőrségtől, rosszabbik esetben azonban valószínűleg súlyos börtönbüntetésre, sőt akár halálra is ítélhették. A testület korábban már említett magas rangú tisztjeit, vitéz Temesváry Endre vezérőrnagyot, vitéz Balázs-Piri Gyula és vitéz Király Gyula ezredeseket, valamint Kudar Lajos alezredest németellenes (magyarbarát) lépéseikért, még a nyilas rendszerben elhurcolták, vagy kivégezték. Hozzá kell tenni, hogy a testületben általános drill a legmagasabb rangú tisztektől eltekintve nem nagyon tűrte az önálló gondolkodást. A kapott parancsokat gondolkodás nélkül azonnal végre kellett hajtani, s a háború alatt ezek között szinte mindig akadt olyan, amely később eleve kizárta a testület volt tagjainak igazolását. A magyar közlöny 1946. augusztus 25-ei 192. száma szerint abból a közel 5 000 főből, akik addig megjelentek a bizottságok előtt, mindössze 235 főt igazoltak le. A nem igazoltak egyetlen helyen, magánál az igazoló bizottságnál fellebbezhettek.
A nem igazoltak semmiféle közszolgálatot nem láthattak el. Ha egyáltalán szabadlábon maradhattak, elsősorban a rosszul fizetett, lenézett munkákat kaphatták meg. Sokukat, akik a visszacsatolt területeken szolgáltak, kiadták a szomszédos országoknak, ahol a valós vagy vélt háborús bűnökért igen gyakran halálra ítélték őket. Családok ezrei veszítették el egzisztenciájukat, biztosnak tűnő nyugdíjak szűntek meg és a csendőrség egykori tagjai, illetve hozzátartozóik egyik pillanatról a másikra a társadalom számkivetettjeivé váltak.
A ,,fordulat éve" után jelentősen romlottak a volt csendőrök életkörülményei, sokukat ekkor internálták Recskre, Csepelre, Kazincbarcikára, vagy a Hortobágyra. Automatikusan internálták azokat is, akik ezidőtájt érkeztek haza a szovjet hadifogolytáborok poklából. A volt csendőrök, csendőrtisztek sorsa csupán az ötvenes évek közepétől kezdett rendeződni, amikor a kommunista rendszer legalább a szakmunkás pályákon való elhelyezkedést lehetővé tette számukra, sokan tehát így ,,szakiként" biztosíthatták maguk számára a biztonságosabb öregkort. Azok azonban, akik koruk miatt már nem tudtak dolgozni, gyakran igen nyomorúságos körülmények között élték le életüket.
Az 1956-os forradalomhoz számos volt csendőr is csatlakozott. Legtöbben a nemzetőrségbe léptek be, illetve részt vettek annak megszervezésében. Az egyik leghíresebb 56-os excsendőr, Szabó bácsi (Szabó János törzsőrmester), a széna téri csoport vezetője volt. A forradalom bukása után sok volt csendőr a várható leszámolásoktól tartva emigrált.
Egészen másképp alakult azoknak a sorsa, akiket a háború vége nyugaton ért és onnan nem tértek haza Magyarországra. A szovjet megszállók elől visszavonuló csapatok legnagyobb része 1945. május 4-én a traunfalli erdőben amerikai fogságba esett. Itt már április 28-a óta működött az Egyesített Cendőrkerületek Parancsnoksága Zámbory Árpád csendőr ezredes vezetésével. A tábor az I., a II.., a III. és a VIII. csendőrkerületek állományából tevődött össze. Az amerikaiak nem fegyverezték le a csendőröket, hanem biztonsági erőként alkalmazták őket. A megalakuló 2 szárny, 9 őrs, 7 altiszti és 7 tiszti különítmény a környékbeli létesítmények őrzését végezte. A tábor 1945. októberéig állt fenn, amikorra lakóinak legnagyobb része hazatért Magyarországra, vagy akaratuk ellenére haza lett szállítva az amerikaiak által.
Az angol, illetve francia fogságba esőket is felhasználták karhatalmi alakulatként. A galántai III. pótcsendőrzászlóalj például egészen 1947. nyaráig látott el ilyen feladatot a brit zónában. 1945. végére az otthonról érkező hírek hatására (a testület kollektív bűnössé nyilvánítása, valamint hogy a hazatérő csendőröket már a szűrőtáborokban rendre kiemelték), a még kintmaradt csendőrök többsége igyekezett a francia megszállási zónákba menekülni. Franciaország és Magyarország között ugyanis nem állt be hadiállapot a világháború alatt, így senkit sem adtak ki az Ideiglenes Kormány kérésére. A teljes létbizonytalanság miatt itt mintegy 150-200 fő, köztük számos tiszt, lépett be az idegenlégióba. Ők később Vietnámba vagy Algériába kerültek, ahol számos volt-csendőr áldozta életét a francia trikolorért.
A nyugatra került csendőrök legnagyobb része azonban polgári állásba lépett, ahol több-kevesebb sikerrel, de megállta a helyét. A volt tisztek közül számos egyetemi oktató, pap, festő és költő került ki, de jónéhány gyáros, étteremtulajdonos és farmer is akadt soraikban. A csendőrség volt tagjainak elszánt testületi összetartozási érzése egészen napjainkig megmaradt. 1947. június 21-én az ausztriai Grazban megalakult a Magyar Királyi Csendőr Bajtársi Asztaltársaság, amely 1948. november 20-tól Bajtársi Levél néven rendszeresen megjelenő folyóiratot adott ki. Az asztaltársaság 1949. augusztusában felvette a Magyar Királyi Csendőr Bajtársi Közösség (MKCsBK) nevet. A szervezet az első időszakban a segélyezést tekintette fő feladatának, számtalan csomagot, pénzutalványt küldve haza a nyugdíjuktól megfosztott egykori bajtársaknak és sokféleképpen segítő kezet nyújtva az idegen országokban letelepedni kényszerülőknek. 1950. szeptember 12-én Folkusházy Lajos altábornagy, volt csendőrfelügyelő vette át a közösség vezetését, aki igyekezett minden nyugatos csendőrt beszervezni az MKCsBK-ba, amely összekapcsolta a volt csendőröket világszerte, biztatva és segítve őket, hogy helyüket minden körülmények között régi mottójuk szerint ,,Híven, becsülettel, vitézül" állják meg.
Az évek folyamán a volt csendőrök és csendőrtisztek közösen vállalták a Közössség vezetését és a Bajtársi Levél szerkesztését, körülményeikhez képest. Így a vezetői munkák ellátásának évei néha fedik egymást. A vezetők névsora időrendi sorrendben a következő:
Jegenyés Pál főtörzsőrmester, 1947-48, Graz, Ausztria
v. Karsay Jenő alezredes, 1948-49, Graz, Ausztria
Folkusházy Lajos altábornagy és felügyelő, 1950-58, Salzburg, Ausztria
v. Király Gyula ezredes, 1958-64, Sao Paolo, Brazilia
v. Kövendy Károly (Szathmáry Károly néven is ismert) százados, 1964-73, Torontó, Kanada, aki nem csekély anyagi költség mellett kialakította a Torontó mellett fekvő vendégházat (Csendőrlaktanya és Múzeum), amelynek bevételét segélyezésre fordították, s melynek anyagát a rendszerváltás után a Budapesti Hadtörténeti Múzeumnak adományozták.
v. Vattay Ferenc ezredes, 1972-74, Buenos Aires, Argentína
Pintér Aladár ezredes, 1974, Buenos Aires, Argentína
Enyedy László főtörzsőrmester, 1974-75, Torontó, Kanada
v. baranchi Tamáska Endre százados, 1974-83, Florida, USA
v. Keresztes Lajos főtörzsőrmester, 1975-78, Calgary, Kanada
Dr. Kiss Gyula százados, 1978-94, Calgary, Kanada
v. Kiss Gábor főhadnagy, 1995-2001, Florida, USA
v. Viczián Béla hadnagy, 2001-2007, Wisconsin, USA
v. Kőrössy Zoltán, t.b. csendőr, Dr. v. Kőrössy Zoltán százados fia, 2007- , Maryland, USA
1952-ben így már 40 országban 48 csoportja működött a szevezetnek. 1958. júliusában az MKCsBK keretén belül Clevelandben (USA) megalakult a Magyar Csendőrök Családi Közössége Borgoy János csendőrőrnagy vezetésével. Ezt a mai napig igen aktív csoportot Molnár István csendőrszázados vezeti 1978 óta.
v. Kiss Gábor volt csendőrfőhadnagy már a nyolcvanas években többirányú munkát kezdett a csendőrség rehabilitációja érdekében. Az MKCsBK feladatköre lassan kibővült és figyelmét újabb feladatokra kezdte összpontositani: a csendőrök és csendőrbarátok közötti kapcsolat-tartáson túl megőrizni a csendőr tradíciókat, emlékeket, dokumentumokat, tárgyakat, amelyek a háború és a csendőrség-ellenes kommunista hadjárat ellenére még megmaradtak; fentartani a M. Kir. Csendőrség emlékét, pl. a Hadtörténeti Múzeum udvarán felavatott emléktáblával; kutatni és tisztázni a csendőrség történelmi múltját és szerepét, a nevéhez hozzáfűzött hamis rágalmakat megcáfolni, és a csendőr név becsületét helyreállítani az egész világ előtt. Ezen új célok érdekében az MKCsBK immár évek óta együtt működik a magyarországi csendőr és történelem-kutató csoportokkal és csendőrség iránt érdeklődő személyekkel, a 90-es évek óta évi Csendőrnapi (február 14) Konferenciát tart Floridában, amelyen a világ minden tájáról részt vettek már vendégek, s ugyancsak e célból hozta létre és fejleszti ezen honlapjukat. A 2005-ig megjelenő Bajtársi Levelet a honlap és a negyedévenkénti Körlevél váltotta fel.
A csendőrök kiöregedésével az MKCsBK tagságának zömét ma már csendőrleszármazottak és csendőrbarátok alkotják — közülük sokukat az MKCsBK tiszteletbeli csendőrré avatott a csendőrség érdekében kifejtett munkájukért. 2007 novemberében már nem volt a központi vezetői munkákat ellátni képes eredeti csendőr, így ezt a munkát egy volt csendőr fia, v. Kőrössy Zoltán, a honlap szerkesztője vette át a még élő csendőrök kívánságára. (A honlapot legifjabb fia, László készítette és rendezi, legidősebb fia, Zoltán tartja azt fenn a világhálón, és sok csendőr barát járul hozzá a tartalmához).
Bizonyos adatok szerint 1971-ben még körülbelül 3000 volt csendőr élt Magyarországon és legalább 1100 az emigrációban.[1] A rendszerváltást azonban csak nagyon kevesen élhették meg. A Magyarországon élő volt tisztek évtizedeken keresztül csak a legnagyobb titokban mertek találkozni egymással, az 1989-es rendszerváltást követően azonban rendszeressé váltak összejöveteleik és több csendőrséggel foglalkozó illetve támogató szervezet is alakulhatott. Napjainkban a testület egykori állományából már csak alig néhány százan élnek, akik még személyesen őrzik a testület emlékét.
A Magyar Királyi Csendőrség történetének tárgyalása nem lenne teljes a testület rendszerváltást követő rehabilitásának ismertetése nélkül. Érdekes módon maga a folyamat már korábban, pontosan 1987-ben vette kezdetét, amikor a Minisztertanács 86/1987 számú rendelete minden, a mellékletben fel nem sorolt, 1960. január 1-je előtt kibocsátott kormány-, illetve minisztertanácsi rendeletet hatálytalanított. Mivel a mellékletben nem szerepelt az 1690/1945 miniszterelnöki rendelet, ezzel ,,de jure" már a Grósz Károly vezette minisztertanács eltörölte a Magyar Királyi Csendőrség feloszlatását és bűnösségét kimondó paragrafusokat!
A testület egykori tagjai azonban valódi változásokat csak a rendszerváltást követően kezdtek érezni. Ekkor gyors egymásutánban jelentek meg a testületet, illetve annak egykori állományát rehabilitáló határozatok. 1990. november. 21-én a 93/1990. számú Kormányrendelet intézkedett az 1945 és 1963. között törvénysértő módon elítéltek nyugdíjcsökkenésének megszüntetéséről, illetve társadalombiztosítási és munkajogi helyzetük rendezéséről. Az áttörésre 1991-ben került sor. Augusztus 28-án az Alkotmánybíróság 44/1991. számú határozata alkotmányellenessé nyilvánította az 1690/1945. számú miniszterelnöki rendeletet, szeptember 2-án a 112/1991. számú Kormányrendelet pedig enyhítette a volt közszolgálati alkalmazottakat, köztük az egykori csendőröket érintő nyugdíjjogi hátrányokat. A folyamat lezárásaként jelent meg az 1992. évi XXXII. törvény az életüktől és szabadságuktól politikai okokból megfosztottak kártalanításáról. Meg kell itt jegyezni, hogy a testület kollektív rehabilitása a rendszerváltást követő intézkedések révén csak azokra vonatkozott, akiket koholt vádak alapján ítéltek el vagy fosztottak meg nyugdíjuktól. A csendőrség állományának azt a kis részét, akik valóban háború, illetve emberiség ellenes bűnöket követtek el, nem rehabilitálták.
Nem szabad elfelejtkezni a csendőrség harmadik feloszlatása kapcsán arról a körülményről, hogy Magyarország szovjet megszállását követően a kommunisták magyarországi pártja kész, moszkvai jóváhagyással rendelkező ,,forgatókönyvvel" érkezett haza a Szovjetúnióból a hatalom megragadásának céljából. Ennek a lényege az úgynevezett ,,szalámitaktika" volt. Mivel Magyarországon a kommunista és a baloldali beállítottságú személy oly kevés volt, hogy velük nem lehetett a hatalmat átvenni, ezért a jobboldalnak mindig csupán egy-egy része ellen indítottak támadást, ellehetetlenítve a megtámadottak politikai szerepvállalását. Ezáltal megosztották és gyengítették a jobboldalt. A megszálló szovjet hadsereg hatékony segítsége ellenére, kezdeti választási kudarcok után, az úgynevezett kékcédulás választási csalással sikerült a kommunistáknak egy baloldali koalíció részeként hatalomra kerülni. Hatalomra jutásukat követően először a jobboldalt számolták fel fokozatosan a ,,szalámitaktika" szabályainak megfelelően, majd a szövetségeseikkel is szembefordultak és azokat is megsemmisítették, íly módon kizárólagos egyeduralmat biztosítva pártjuknak.
Ebbe a hatalom-megragadási politikába illett bele a csendőrség feloszlatása. A testület kiiktatására az ürügyet ugyan Magyarország német megszállása nyomán a zsidóság deportálásában történő részvételük szolgáltatta, azonban a csendőrség felszámolásának szükségességét — mint a polgári rendszer egyik legbiztosabb támaszának és anti-kommunista bázisának likvidálását — már jóval korábban elhatározták (Sztálin, 1937). A magyar pártállami propaganda (a Szövetségesekkel egyetemben) 40 éven át a Magyar Királyi Csendőrséget, mint a magyarországi zsidóság deportáló szervezetét láttatta. Magyarországon azonban a zsidó etnikum döntő többsége a városokban élt, ahol e dicstelen cselekedetet a rendőrök hajtották végre. Az is megjegyzendő, hogy sem a csendőrök, sem a rendőrök nem tudták azt, hogy ki a zsidó és ki nem, mivel ilyen nyilvántartást nem vezettek a Magyar Királyságban. A Magyar Királyi Csendőrség személyi állományának jelentős része pedig nem is vett részt a deportálásokban, mert szükség volt rájuk a közbiztonság fönntartására, amely a németeknek elsőrendű érdeke volt, különösen a frontok mögötti területeken. Ezen kívül a csendőrségnek a deportálásokhoz való felhasználása a testület törvénytelen igénybevételét jelentette és ez ellen a csendőrtisztek egy része tiltakozott is. Őket a németek illetve a nyilasok elfogták, egy részüket kivégezték. Ezzel elejét vették a további ellenállásnak. Ezt követően a tisztek és a legénység egyes tagjai titokban nyújtottak segítséget a deportáltaknak úgy, hogy a németek és a nyilasok ne foghassanak gyanút. A csendőrség személyi állományának összetétele nagy vonalakban tükrözte a magyar társadalmat, nevezetesen a testületi tagok maroknyi kisebbsége értett csupán egyet a deportálásokkal. és ezek cselekedeteikkel kiváltották a többség passzív megvetését.
Józan logikával is érthetetlen egy olyan szervezet kollektív bűnösségének a megállapítása a zsidóság deportálásában, amelynek a tagjai három és fél évtizeddel korábban részt vettek az orosz és román pogromok elől menekülő zsidó lakosság védelmében. Ezen akcióban részt vevő csendőrök közül néhányan nyugdíjasként még éltek, amikor a testületre rásütötték a kollektív felelősség bélyegét.
Összességében tehát a Magyar Királyi Csendőrséget három ízben oszlatták fel Magyarországon: 1867-ben, 1919-ben és 1945-ben, mindhárom alkalommal politikai indítékok nyomán. A feloszlató hatalom jellege határozta meg a testület tagjainak további sorsát. Az első két feloszlatást követően a szervezetet reorganizálták mivel a polgári rend védelme érdekében szükség volt a testület tevékenységére. Harmadízben azonban a megszálló hatalom és csekély létszámú hazai szövetségeseik már arra törekedtek, hogy magát a polgári rendszert töröljék el, így annak a legbiztosabb támaszát, magát a csendőrséget igyekeztek kiiktatni, a lehető leggyorsabban és a lehető leghatékonyabban. Ezzel a rend fenntartásának az egész országra kiterjedő jogkörét a rendőrség szervezetében összpontosították. A megnövekedett feladat létszámfejlesztést igényelt. Az új testületi tagokat a kommunista szimpatizánsokból válogatták ki. Íly módon és a ,,B"-listázás (,,nem-kivánatos személyek listája") segítségével elérték a baloldali túlsúlyt a rendőrségben. Ezáltal a rendvédelem a Kommunisták Magyarországi Pártjának az irányítása alá került. (A Kommunisták Magyarországi Pártját kétszer is átkeresztelték, először Magyar Kommunisták Pártjává, majd Magyar Dolgozók Pártjává, ez azonban a lényegén nem változtatott.)
A magyarországi csendőr szervezet és általában a pártállamot megelőző polgári magyar állam rendvédelmi testületeinek objektív megítélését nem csak a negyvenéves pártállami propaganda nehezíti. A pártállam időszakában ugyanis a polgári állam rendvédelmét ismertető irodalmat tiltólistára helyezték és megsemmisítették. Az országban csupán három-négy könyvtárban hoztak létre úgynevezett ,,zárt osztályt", ahol a nem-kívánatos kiadványokból egy-egy példányt megőriztek és amelyet csak külön engedéllyel lehetett megtekinteni. Mivel ezen művekből az egész országban csupán ez a néhány példány maradt meg, gyakorlatilag ma is csupán néhány fő kutathatja a témát, annak ellenére, hogy ma már semmiféle adminisztratív szabály nem tiltja e tevékenységet. A magyar állam azonban ,,elfelejtette" helyreállítani e téren az elfogadható viszonyokat, például a meglévő kiadványok digitalizalizálásával és internetre helyezésével. Íly módon — annak ellenére, hogy már mintegy 2 évtizede eltörölték a kultúrát osztályozó ,,tiltás, tűrés és tagadás" (hármas-T) rendszerét — tovább él a hármas ,,T" polgári rendszer-ellenes hatása, a Magyar Királyi Csendőrség története tekintetében mindenképp.
A.D. 2008
[1] Kaiser Ferenc: A Magyar Királyi Csendőrség története a két világháború között. Pécs, 2002, Pro Pannónia Kiadói Alapítvány, 133-136.p. /Pannónia Könyvek/ A csendőrség-történeti kutatások még nem tekinthetők lezártnak. A jelenlegi kutatási eredmények szerint a második világháború magyarországi harcait megelőzően a testület létszáma mintegy 23 000 fő volt. Ebbe a létszámba a karhatalmi célzattal létrehozott csendőrszázadok, illetve zászlóaljak személyi állománya is beletartozott. Óvatos becslések szerint a második világháború harcaiban mintegy 4 000 fő csendőr esett el. A harcok után Magyarországon 16 800 csendőr volt. Egy részük a hadifogságból tért haza. A legénységi állomány tekintetében nincsenek pontos adatok, azonban valószínűsíthető, hogy arányaikban ugyanazt a sorsot érték meg, mint a tisztek. Magyarország szovjet megszállása után a csendőrtisztek közül 29 főt az úgynevezett népbíróságok ítélete alapján kivégeztek, 10 fő belehalt a hatóságok fizikai bántalmazásaiba, 16 fő öngyilkos lett, 15 fő pedig megjárta a Recski tábort, a magyar gulágot.
http://www.csendor.com/
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
Címkék: alkotmánybíróság, kártalanításáról, megszervezésében, börtönbüntetésre, reorganizálására, csendőrkerületek, minisztertanácsi, csendőrfelügyelő, neoabszolutizmus, pénzügyminiszter, valószínűsíthető, csendőrfőhadnagy, államapparátuson, megszüntetéséről, ellehetetlenítve, foglalkozásukban, megsemmisítették, csendőrszervezet, megszilárdította, leghatékonyabban, szövetségesekkel, cselekedeteikkel, visszaállították, szerepvállalását, engedelmességgel, hatálytalanított, rendszerváltást, neoabszolutista, összejöveteleik, rehabilitásának, minisztertanács, kormányrendelet, szembefordultak, forgatókönyvvel, szabadságharcot, felszámolásának, csendőrség francia, testület neve, francia királyok, hadra kelt, katonák által, hatáskörét fokozatosan, haderőre békeidőben, hadműveleti területek, egész polgári, forradalom ugyan, testületet Bonaparte, napóleoni császárság, francia közigazgatást, csendőrség intézményét, észak-itáliai Lombardiában, csendőrség szervezetét, Francia Királyság, Nagy Francia Forradalom, Bonaparte NAPÓLEON, Francia Császárság, Osztrák-Magyar Birodalom, Österreichisch-Ungarisches Reich, Osztrák-Magyar Monarchia, Österreichisch-Ungarische Monarchie, Osztrák Császárság, Magyar Királyság, Osztrák-Magyar Monarchiában, Pragmatica Sanctio-ból, Magyar Királyságban, Osztrák Császárságban, Magyar Királyi Honvédségnek, Tisza Kálmán, Szabadelvű Párt, Magyar Királyi Csendőrség, Osztrák-Magyar Monarchiának, Ferenc József, Magyar Királyi Csendőrségnek, Vörös Őrséget, Vörös Őrség, Vörös Őrségbe, Vörös Őrség Lenin-fiúk, Fery Oszkár, Meninka János, Borhy Sándor, Kiss János, Magyar Királyi Csendőrséget, Vörös Őrségben, Ideiglenes Nemzeti Kormány, Faraghó Gábor, Kaiser Ferenc, Temesváry Endre, Balázs-Piri Gyula, Király Gyula, Kudar Lajos, Szabó János, Egyesített Cendőrkerületek Parancsnoksága Zámbory Árpád, Ideiglenes Kormány, Magyar Királyi Csendőr Bajtársi Asztaltársaság, Bajtársi Levél, Magyar Királyi Csendőr Bajtársi Közösség, Folkusházy Lajos, Jegenyés Pál, Karsay Jenő, Kövendy Károly, Szathmáry Károly, Budapesti Hadtörténeti Múzeumnak, Vattay Ferenc, Buenos Aires, Pintér Aladár, Enyedy László, Tamáska Endre, Keresztes Lajos, Kiss Gyula, Kiss Gábor, Viczián Béla, Kőrössy Zoltán, Magyar Csendőrök Családi Közössége Borgoy János, Molnár István, Hadtörténeti Múzeum, Bajtársi Levelet, Grósz Károly, Mivel Magyarországon, Kommunisták Magyarországi Pártjának, Kommunisták Magyarországi Pártját, Magyar Kommunisták Pártjává, Magyar Dolgozók Pártjává, Pannónia Kiadói Alapítvány, Pannónia Könyvek,
|
|
|
|
|
|
| csendőrség francia, testület neve, francia királyok, hadra kelt, katonák által, hatáskörét fokozatosan, haderőre békeidőben, hadműveleti területek, egész polgári, forradalom ugyan, testületet Bonaparte, napóleoni császárság, francia közigazgatást, csendőrség intézményét, észak-itáliai Lombardiában, csendőrség szervezetét, rend fenntartásának, lombardiai csendőrség, első magyarországi, 1848-49-es magyar, jogeljátszás vádjának, törvényes uralkodója, önálló nemzeti, magyar államot, magyar nyelv, német nyelvet, fegyveres ellenállásnak, úgynevezett passzív, neoabszolutista Habsburg, neoabszolutista állam, elnyomó államapparátus, császári csendőrséget, lakósság utálata, rend fenntartása, hazafiak ellen, lakosság körében, szervezet elleni, csendőrség magyarországi, magyar csendőrség, szervezet létrehozásához, kezdeményezés számára, közepére nyilvánvalóvá, neoabszolutizmus államalakulata, magyar nemzet, tárgyalás volt, neoabszolutizmus körülményei, dualizmus Habsburg, magyar felfogás, államalakulat elnevezése, alkotmány szerepét, kiegyezési törvény, corpus jurisba, négy közös, uralkodói udvartartás, ezek finanszírozását, vám-és kereskedelmi, közös érdekeltségű, összehangolás érdekeltsége, önálló intézkedés, pénzrendszer ügye, papírpénz egységes, egyik felét, másik felét, magyar váltópénzt, osztrák váltópénzt, rendvédelmet önállóan, kiegyezést követően, vámhivatalok —, régi munkatársak, magyar Szentkorona, horvát autonómia, csendőr ezred, esetleges fegyveres, hadműveleti területen, megfelelő közbiztonság, erdélyi csendőr, kiegyezési alaptörvényben, közigazgatás részét, kiegyezés nyomán, csendőrcsapatokat feloszlatták, testület tagjai, osztrák állam, felállításra kerülő, kiegyezés utáni, osztrák csendőrség, polgári fejlődéshez, magyar politikai, király személye, ezeréves Magyarország, csendőrség szervezete, demokratikus úton, törvényes rend, államapparátuson belül, csendőrség intézményének, kormány javaslata, törvényhozó testület, szervezet létrehozását, magyar országgyűlés, csendőrség legénységi, közbiztonsági szolgálat, törvényeket 1881, , ,
|
|
|
|
|
2024. április
| | Hét | Ked | Sze | Csü | Pén | Szo | Vas | |
| 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 | |
| 8 | 9 | 10 | 11 | 12 | 13 | 14 | |
| 15 | 16 | 17 | 18 | 19 | 20 | 21 | |
| 22 | 23 | 24 | 25 | 26 | 27 | 28 | |
| 29 | 30 | |
| |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
0 db bejegyzés |
| e év: |
0 db bejegyzés |
| Összes: |
64003 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 1367
- e Hét: 15597
- e Hónap: 26708
- e Év: 180204
|
|
|
Online
